Tiszaföldváron született, hentes kisiparos apa és háztartásbeli anya első gyermekeként. Általános iskoláit Tiszaföldváron végzete, középiskolás éveit Mezőtúron töltötte mezőgazdasági gépészeti technikumban. 1959-ben sikeres technikus vizsgát tett és azonnal munkába állt. Fiatal kora ellenére a cibakházi Gépállomáson brigádvezetői teendőkkel bízták meg. 1962-ben a tiszaföldvári Vegyipari KTSZ állományában műszaki vezetőként tevékenykedett, 1964-től a szolnoki Járműjavítóban dolgozik géplakatos oktatóként.A tiszaföldvári és szolnoki munkahelye, akkoriban még létező sportállás volt, hiszen gyermekkorától rendszeresen sportolt, ekkor labdarúgó kapusként erősítette a Szolnoki MÁV csapatát. 1966-tól a 605. Szakmunkásképző Intézet oktatója, ekkortól kerül a fiatalokkal napi kapcsolatba és szervezi számukra a sporthoz, mozgáshoz kötődő hasznos elfoglaltságokat. 1974-ben kerül Kunszentmártonba és itt dolgozik haláláig.
Műszaki végzettsége helyett egyre inkább az ifjúság testi nevelésében szorgoskodik, és szerez elévülhetetlen érdemeket. Hiszen a testnevelés nem csupán erő, gyorsaság, állóképesség fejlesztése, hanem ezeken keresztül kitartás, küzdés, lemondás, öröm, szomorúság, emberi tartás és a mindent elsöprő győzelmi öröm, furcsa, megfoghatatlan keveréke az emberformálásnak. Ő mindezt végig járta versenyzőként és igyekezett tanárként átadni tapasztalatait tanítványainak. 1978-ban a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskola földrajz – testnevelés szakán szerez diplomát. A mozgáskultúra hatalmas és csodálatos világából, a hozzá közelálló kézilabdázás területén képezi magát és ér el eredményeket. A sportág tárgyi feltételeit folyamatosan fejlesztve, az akkor még szabadtéri kézilabdázás alapjait ismerteti meg megannyi tanulóval. Végigjárja a csapatépítés nehéz útját és természetesen a befektetett energia nem vész el, kitartása meghozza gyümölcsét. Szakmunkás olimpiák, Diákolimpiák, Nagykun Diák Sportviadalok élmezőnyéből nem hiányozhatnak kézilabdázói. Mindenki tudja a megyében: „Karcsi csapatával számolni kell!” És számolnak is! Munkáját elismerik jutalmak, kitüntetések formájában, mégis számára a legfontosabb elismerés az a tűz, ami ott ragyog tanítványai szemében. Szerette a sportolóit, és mint a napfény, ahogy visszatükröződik vakító csillogással, tanítványai szeretete úgy jutott vissza hozzá, amiből újból erőt meríthetett a mindennapok feladatainak elvégzéséhez.
Nehéz volt elhinni a hírt 1996 tavaszán, hiszen még annyi mérkőzés várt rá, oly sok győzelmével szemben április 14-én utoljára szólt a játék végét jelző hármas sípszó. Ezt a mérkőzést elvesztette.
